Életfilozófiák és élethazugságok

"Ki szabad igazán? Aki nem rabja saját szenvedélyeinek és mások szeszélyeinek." (Michail Ivanovich Glinka)

Ezt tessék életformává alakítani, kérem szépen. Szenvedélyek nélkül egy szenvedélyes világban.  Ez lesz az igaz kihívás. Újév lévén gondoltam egy nagyot és úgy döntöttem, meglátom, meddig bírom káros szenvedélyeim nélkül. No, nincs olyan sok, nem azért, de hellyel.közzel azért akad. Első számú közellenség: Facebook. Ha lehet nélküle is, hát miért ne? Kapóra jött egy fiókfeltörés, legalábbis "belenyúlás a rendszerembe", így fogtam magam, "fiók felfüggesztése" és viszlát világ. Ma ünneplem egyhetes Facebook mentességemet és határozottan jobban érzem magam, azt kell, hogy mondjam. Persze vissza fogok csekkolni, mert rengeteg baráttal ott tartom a kapcsolatot, de jobb most ez a "régimódi történet". Mennyivel jobb e-mail-ben üzenetet kapni, el is felejtettük már majdnem...
Második számú veszélyforrás: a koffein. Kávé, energiaital, miegymás. Le vele! Ez már nem volt annyira egyszerű...meg ilyet nem fogad a vizsgaidőszak kellős közepén az ember. Tehát ultimátumot kötöttem magammal: 3 naponta maximum egy energiaital és napont maximum 2 kávé. Ezt nem volt olyan nehéz betratani, bár hajlamos lettem volna a sok tanulnivaló kapcsán arra, hogy elszaladjon velem a ló. 
Internet... Az örök időrabló... Még nem sikerült teljesen kiiktatnom az életemből, legalábbis időkorláttal vagy gyermekzárral ellátnom magam - illetve a háborgó lelkiismeretemet, ami mellesleg jogosan háborog - de tervben van. Tervezek egy 2 hetes leszoktató programot, de erről majd később - ha addig nem beszélem le magam róla.

Aki szabad, az nem csak független, hanem boldog is. Boldog vagyok, ha én rendelkezem az időmmel, az életemmel és saját lényemmel. Szabadnak lehet a renegetg vizsga mellett is maradni, akkor is, ha külső elnyomásban élek, a lényeg, hogy én hogyan viszonyulok a világhoz, hogyan gondolkodom: a világ van értem vagy én a világért? Persze ez egy kisarkított nézőpont, ami mégis igaz lehet, ha kihámozzuk az egoizmus csuklyájából. Lehetek Terézanya, segíthetek mindenkin, de magamra nem marad időm. Kinek kell hát egy nem "kész" egy nem felkészült ember? Kinek kellek én - Terézanyaként" - ha én  magam is segítségre szorulnék?
S élhetek egy magam által teremtett vagy ölembe hullott csodapalotában,  elhihetem, hogy az élet nélkülem megállna, legalábbis kibillenne az örök körforgásból - egészen addig, amíg valaki rá nem döbbentene, hogy hazugságban, önmeghazudtolásban élek. 
Egyik véglet sem jó. Az élet célja az, hogy érezd jól magad, ne csak létezz és vegetálj, hanem élj. Ne egy szebb holnapot várj, hanem használd ki a mában rejlő lehetőségeket, hiszen minden napnak megvan a maga szépsége, csak észre kell azt venni. Ne a szenvedélyeidnek élj, ne az élvezeti cikkek jelentség számodra a kizárólagos boldogságot a földi létben. Hanem fuss, szívd magadba a koratavaszi napsugarakat, mosolyogj, légy vidám és ne feledd, hogy minden csak hozzáállás kérdése. S a világod is csak akkor rossz, ha te azt annak látod...

A blogomat lezártam. Ezentúl itt találtok meg:

www.escarpolette.freeblog.hu

Egyetlen levélből merít annyi ideát az ember, mi soká elég, s talán úgy hisszük el sem fogy. Sok gondolat kapott helyet elmémben, miközben próbáltam arra az útra találni, ami elvisz oda, ahova 'mennem kell'. Korszakzáró, véget jelző és csupa sorsfordulattal teli lehetőség. Talán a minden, talán a semmi. Egy olyan úton járok most, ahonnan nem szeretnék többet visszatekinteni. Nem szeretném szemem elé emelni a múlt tévedéseit, hibáit, hiszen a múlt már csak a múlt. Nem látom messze-révetegen feltűnő gomolyban, nem húzom ki szívem legalsó fiókjából, s nem terelem gondolataim eltűnt dolgok felé. Most csak jelen van. S amilyen a jelen, olyan lesz a jövő. Tiszta lapot tartok kezemben, rajta nevekkel, akik szeretnének velem jönni. Nézem-nézem a hosszú listát, s nem emlékszem már, hogy kik ők, s miért vannak most itt, miért fogják kezem, mikor tudják, hogy úgyis elmegyek? Miért akarnak most, későn, s talán sohamár felém fordulni, mikor már az utolsó vonatfütty is elhalt a messzeségben? Nem értem, s nem is akarom talán. Félbehajtom a lapot, s beteszem azt is a legalsó fiókba. Azt hiszem lezártam mindent, s útnak indulhatok. Egyedül vagyok, egyedül indulok, s már csak tőlem függ, melyik percben mondom azt, hogy 'most', s mikor ütöm le az utolsó karaktert a klaviatúrán.

Kihúzom a középső fiókot. Furcsa, amolyan tágas és mély. S mégis oly üres még. Nincsenek benne gondolatok, kéziratok, versek, dalok, s semmi mi szép lenne. De nem szomorkodom, hiszen kaptam egy új fiókot. Nem csak amolyan használtat, amit sebtében kiürítettek, hanem egy vadonat újat, amivel bármit kezdhetek, s nem is kell majd tovább adnom senkinek. Elkezdek rajzolni. Virágot, napsütést, fűszálat és egy kismadarat, aki néz a még üres sarok felé... Mit rajzolhatnék még? Gondolkodom, s nem jut eszembe semmi, ami illene az idilli tájhoz. Rosszat nem szeretnék. Sem írni, sem élni, sem látni. Tudom, hogy lesz, de ne most legyen, még várjon egy keveset, hiszen fel kell nőnöm úgy igazán. Most hirtelen nyakamban az egész világ. Boldog vagyok. Új és tiszta, mint a fiók. S ismét „üres”. Hisz „Sem szeretője, sem boldog őse nem vagyok én senkinek, nem vagyok én senkinek”. De vagyok elég bátor, ha kell. Ha már elindultam, nem állok meg, s nem is tekintek vissza többé. Voltam ez is, ki írt, ki tapasztalt, félt, remélt, s mindig bizakodott. Most kaptam egy új lehetőséget. Olyan ez, mintha az autóban kereket cserélnél. Abroncsot legalábbis. Megújul tőle az egész világ. A kezemben ismét van egy tiszta lap. Tollam nincs és nem is akarok senkit felírni még. Ezt a lapot az élet írja majd és már nem (csak) én. S hogy ezek után mit hoz a holnap? Lesz-e több ilyen még? Hát kérdem én: Hol van az még? Kell-e még írnom? Van-e helyem és dolgom tovább a képernyő sejtelmes fényében megbújva? Szabad-e folytatnom, mit elkezdtem valaha rég? Az idő megoldja. S Ő ott fenn, aki építi utam, s nem hagy soha el...

Tudatosan, megfontoltan, papírra vetve semmi több, csak ennyi: „Hiányzol”. Jól vagyok, nincsen semmi gond, csak te nem vagy itt velem. Nem hívhatlak fel minden nap, nem ölelhetlek át és nem ugorhatok át hozzád csak úgy sosem. Nem írhatok mindig rád Facebook-on, nem kérhetem, hogy olvass a gondolataim között a blogomban. Nem kérhetem. Csak köszönettel tartozom az Istennek az összes olyan napért, ami után valaki azt mondta nekem, hogy „hiányozni fogsz”. Köszönettel, és mérhetetlen hálával tartozom az Úrnak azért, hogy egy olyan úton vezet, ami az emberek szívében érzelmeket kelt. Értékes pillanatokkal halmoz el, amiket sosem kell egyedül eltöltenem, mert mindig társul ad mellém valakit, aki megtapasztalja velem együtt a transzcendenciával teli, mérhetetlen kegyelmet.

Fohászkodom szavakért, azért, hogy mindig el tudjam mondani, hogy mit érzek. S ha már szavakkal nem tudom kifejezni a boldogságot, akkor tettekkel bizonyítom azt. Szeretek az emberek szemébe nézni, s tiszta szívből azt mondani nekik: „Szeretlek és fontos vagy nekem!” Felbecsülhetetlen és semmihez nem fogható élmény a szemből visszatükröződő gyöngyharmatos kristálytekintet. Az a megcsillanó szívdarabka, amit én két fényes és őszinte szempárért cserébe kapok. Régen féltem kimutatni az érzelmeimet. Úgy gondoltam, ha bármi gond kiül arcomra, azáltal csupán gyengének bizonyulok. Meg kellett edződnöm és elhinnem, hogy az a jó. De az Úr kézen fogott, s megmutatta, hogy mi a helyes irány. Mécsest adott a kezembe, s megvilágította az évezredes falba-szívbe-testbe égetett mondatot: „Szeresd felebarátodat, úgy mint önmagadat.” Mérhetetlen erővel ruházott fel, s hajamba csontsípot helyezett, mi örökké emlékeztet szavaira.

S az ember valóban a szeretetért él. Azért, hogy valakinek fontos legyen, valakinek ő legyen az, aki mécsest ad kezébe. Azokért az ölelésekkel, érzelmekkel teli, megismételhetetlen és szavakkal ki nem fejezhető percekért, amikre örökre emlékezni fog...

Izgalmas nyárnak nézek elébe, feltéve ha jól sikerülnek az érettségi vizsgáim. Ez egy megállapodás magammal szemben, hiszen a tavalyi évet a „világtól elzártan” töltöttem, s nem is voltam semerre úgy igazából. Tehát erre egy építő jellegű ellenlépésként úgy gondoltam, hogy bár idén sem fogom az egész nyaramat házon kívül tölteni, de azért megérdemlem, hogy menjek egy kicsit erre is, arra is. Sátortáborozással kezdem meg a nyaralószezont, aztán lesznek még koncertek, rám jellemző módon vonatra-buszra pattanások és azt követő városnézések, vidékfelfedezések, barátokkal az országban félúton összefutások, kulturális, spontán események erre-arra, majd itthon a rég ismert angol csoport tolmácsa leszek és a nyári sporteseményen is részt veszek, ott már franciául is kommunikálván. :) Ennyit röviden minden jóból, hiszen megkezdődik a kemény munkaszezon is, s azt kell mondjam, hogy erős bevételt kell produkálnom a szeptemberi tanévkezdéshez. Nulla forintos kiadásként lesz még egy erdélyi utam augusztus végén, s ezzel szemben egy nagy kaliberű kiadás a gólyatábor lesz, ami szintén augusztusra datálható. Ó, és egy laptopot célszerű lenne beszerezni, hiszen ahogy tapasztalom, anélkül majdnem, hogy megáll az élet az egyetemen.

Röviden: bankszámlakamatoztatás folyamatban és HAJRÁ 2011 NYÁR! :)

Ihletet merítek mindenből, mi csak kezem útjába akad, legyen az a franciaóra, az utazás, a természeti jelenségek, a mindennapi események vagy akár az éppen aktuális Fejős Éva: Hotel Bali című regénye. Jelenleg ez az utazókönyvem, ami nemes egyszerűséggel annyit takar, hogy nem testes, vaskos olvasmány, ami tetemes súlyt mérne vállamra, hanem egy könnyed, laza, fiatalos sztoriregény. Leginkább így tudnám jellemezni. Bár a történetnek nagyon csak az elején járok, hiszen tegnapelőtt, buszinduláshoz még lévén 5 percem, beugrottam a könyvtárba, hogy én bizony szeretnék most valami könnyű olvasmányt, amivel valljuk be, mégiscsak gyorsabban telik az idő... Igen, én olvasok is, mindent, ami csak egy kicsit is érdekel és alapjában véve nem zárkózom el azoktól sem, amik nem hagynak bennem mély nyomot. Szeretem felfedezni a világot, tudni az okokat és a miérteket. Szeretek írni is, erről, arról, néha amarról, vezetni ezt a tapasztalatblogomat vagy csupán asztalfiók írásokat alkotni. Fontosnak tartom ezt a blogot. Véleményem szerint előbbre juthatunk azzal, ha szemtől-szemben leülünk magunkkal, s kiterítjük a kártyáinkat, felfedve minden lapot. Ezzel becsukjuk az utolsó kiskaput is, ami élethazugság születését okozná. Élethazugság mindaz, amiről elhisszük, hogy jó, de sejtjük valahol mélyen, hogy csak hazudunk a világnak olyannyira, hogy azt már magunk is elhisszük. Mosolyt hazudunk a viharfelhős égre, s őszinteséget minden ellenfélnek. Mindenkinek, miközben már mi is elfelejtjük, hogy mi az igaz. Ha kérhetek valamit, az csak annyi lenne, hogy soha ne csak magadra figyelj! Ne akarj a legjobb lenni, hanem légy a legjobb! Ne akarj a legigazabb lenni, hanem légy a legigazabb! Így nem tudsz hazudni. Em magadnak, sem a világnak. Ne várd úgy a holnapot, hogy a mát nem használtad ki eléggé. Oly kevés az idő, s oly kicsi a világ. Hidd el, nem megy egyetlen perced sem kárba, ha azt úgy érzed, hogy megélted. Ha kell pihenj vagy álmodozz, de közben élj a való világban. Ne más emberek nyakába akaszkodj vagy telepedj be az életükbe, hanem éld a te saját életedet. Annyi embert ismerek, akik leélték éveiket úgy, hogy abban nem volt élet. Szemernyi sem, mire azt mondhatnám, hogy ha a homokban is, de hagytak maguk után nyomokat. Én nem szeretném ezt. Nem szeretném ülve és várva tölteni mindennapjaimat. Várok persze én is, nem is keveset, de ezt gondolatban. Tervezek én is, hiszen tervek nélkül nem lehet messzire ugrani, de élem a percet is. Ha van olyan, mi várhat még, inkább teszek helyette olyat, amivel a pillanat derekára kötök masnit, s elkapom a perc fürge lábát. A monotonitás úgyszintén nem jó, az olyan snassz és egyhangú. Sosincs két egyforma percem, napom, gondolatom és talán nem is lesz. Ady írja: „én nem leszek a szürkék hegedűse...” - már csak ebbe halnék bele igazán...

Én beszélgetek az emberekkel. Figyelem gondolataikat, szavaikat, érzéseiket. Időt, pénzt nem sajnálva utazom el a fél életemet, hogy mindenkivel találkozhassak, s megöleljem őket. Az ölelés egy misztikum számomra. Ha tehetném sokszor minden embert magamhoz ölelnék! De nem csak úgy feléből-harmadából, hanem úgy Istenigazából!

"Testem a Lelkem kikötője
Vagy a Lelkem a Testem albérlője?
És ha ugyanazt gondolod, amit én mondok
Lehet, hogy Te meg Én mégse vagyunk bolondok..."
/Tankcsapda/

Amikor vonatra szállsz, és mindegy, hogy merre megy tovább, a lényeg csupán annyi, hogy te már fent legyél. Hiszen minden vonat egy új lehetőség. Nem érdekel, hogy mennyibe kerül a jegy, mikor szállsz le a célállomáson vagy milyen körülmények között utazol, az élmény nem más, mint maga az „úton levés”... A korlátlan szabadság és függetlenség érzésének legnagyszerűbb kiteljesedése. Amikor te fent vagy, minden más pedig lent. Vagy éppenséggel minden fent van, s te vagy alul. Vagy középütt... Amolyan „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” /Weöres Sándor/ állapot. Mert nagy vagy egy szál sínmenti pipitérhez képest, de messze kicsi vagy egy fényévekre levő bazaltbolygóhoz hasonlítva. A vonaton azonban te te vagy, itt, és nem messze, nem vagy senkitől sem kisebb, sem nagyobb, s mégis suhansz tova a kilométerek martalékában. De egyenesen, vízszintes irányban, egyenes vonalon, míg gondolatban a benned rejlő létra fokait koptatod sebes léptekkel. Szárnyalsz két véglet között, megmártózol az öröm tengerében, s lemosod a bánatvölgyben szerzett sebeket magadról. Csak a homokiszapot érzed talpad alatt, s arcodat az ég fátyla lengi be. Lent is, fent is. Középütt, a létra vagy te magad. Az összekötő fonal, mi eggyé olvaszt jót és rosszat, szépet és keserűt, s eltünteti a foltokat. A létra segít, hogy önmagad légy. Fokokat ad, hogy segítsen a fejlődésedben. Választhatsz és dönthetsz, hogy mikor merre indulsz: felfelé avagy lefelé... Sosem késő megfordulni, még akkor sem, ha feletted vagy alattad már nem látsz senkit sem, hiszen a létrafokok akkor is ott fognak állni számodra egyfajta lehetőségként. Hát élj velük!

Találkoztál-e már olyan emberrel, aki még nem evett mignon-t? Igen? Akkor azonnal vidd el sütizni és kérj neki szigorúan egy (csokis) mignon-t! Nem tudom elhinni, hogy vannak emberek, akik nem tudják, hogy mi az a "minyon", vagy tudják, csak "mignon-szüzek". Ezt nem hagyhatjuk! Sőt, hogy tegyek én is valamit e süti térhódításáért, nekiállok a tömeges "minyonsütésnek" és nyitok egy kis házi sütiüzemet! Aztán, hogyha ez a projekt sikeresen végződik, akkor a Rigójancsi lesz a következő áldozat! :P Szóval sütizésre fel! ;)

A világon viszonylagos minden. Valami nekem jó, valami neked jó, s van ami, nekünk jó. Olyan is van, hogy te azt hiszed, hogy nekem jó, holott nekem éppen rossz, amiatt, hogy neked jó legyen. Vagy mindkettőnknek rossz, azért, hogy elhiggyük, hogy nekünk ez jó. Sajnos ritkán jön létre olyan állapot, amikor azt mondhatom, hogy nekem és neked egyaránt jó, tehát nekünk jó, ergo szeretjük egymást, boldogok vagyunk, jól működik minden.

Ha te azt mondod, hogy szeretsz, és én azt elhiszem, akkor jó lesz külön-külön mindegyikünknek, de még nem együtt, mindkettőnknek. Ha azt mondod, de mást teszel, például engem szeretsz, de reggel mással látlak, akkor mindjárt borul a mutatvány. Ha én téged szeretlek, akkor reggel veled megyek, s melletted is kelek, nem csak összefutunk valahol, miután melletted más kelt fel. Persze, lehet szeretni többet is, főleg egyszerre és főként férfiszemmel nincs is ennél jobb, de mégis mindennek van határa. Relatív az is, hogy kit mennyire szeretsz. Valakit kedvelsz, valakit bírsz, valaki bejön, valakiben megfog valami és valakibe beleszeretsz első látásra/hallásra/mozdulatra. Valakibe tehát szerelmes lehetsz, de ez a szerelem még mindig relatív. Lehet, hogy plátói, lehet, hogy egyoldalú, lehet, hogy reménytelen, lehet, hogy lángoló, de soha be nem teljesülő, lehet, hogy tiltott és lehet, hogy az az igazi, nagybetűs... Ha azt mondod szerelmes vagy, akkor lássam is! Mármint, ha én is szeretném, és akkor együtt, nekünk lenne 'jó'. Nem szeretem, hogyha csak hülyítenek vagy játszanak velem akkor, amikor komoly ígéretek hangzanak el előtte. Nem szeretnék egy biztos pont, menedék lenni senki életében, aki büntetlenül tehet bármit, hiszen én úgyis szeretem; s megbocsátok majd mindent. Én egy, „a” és „az” akarok lenni, aki szeret, akit szeretnek, s megjelenik az említett nagybetűs érzés. Nem szeretnék barátságból szerelmet, hiszen az mégiscsak egy prózai kötődés, nem a szívbéli, lélekbe égetett kapocs, ami összetartja a két felet. A boldogság, a „jó” megtalálható csupán a testi kapcsolat által is. Relatíve „boldog” és relatíve „jó” ez is. Erről nem tudok hitelesen nyilatkozni, hiszen ilyen szituációba még nem kerültem, s számomra a testi kapcsolat a szerelem, a boldogság velejárója, s ha ilyen nincs, akkor nincs testi kapcsolat sem.

Komoly dolgok ezek, amik megviselik az embert, főleg, ha vele történnek meg. Pofonok ezek is, amiktől fel kell állni, s keresni tovább a boldogságot. Mert boldogság az létezik. Lehet, hogy nem éppen a saját utcánkban, hanem 60-80-néhányszáz kilométerre tőlünk, de ott van és vár arra, hogy megtaláljuk őt. Talán nem egy „English man”, talán nem egy hitegető, hanem egy művész, aki meghallja táskámban lelkem hegedűszavát, egy bohém, aki magához ragadja lényem kulcsát vagy csupán egy barna herceg barna lovon, aki képes lenne mindent megtenni a szerelemért...

És csak mértékkel:

Mindez csak annyit jelent, hogy vége az írásbeli érettségiidőszaknak és ismét normális életet élhetek. Nem kell mérgeznem magam egy csomó mesterséges löttyel vagy bánatomban a csokievésbe merülni...

Becsaptak: Nem lenne igaz, s mégis így történt...
Ha azt mondanám rajtam teljesítette ki akaratát: Nem egyöntetűen, de nagyrészt így történt...
Ha azt mondanám, hogy nem volt oka rá: Akkor hazudnék, hiszen a kezdetektől fogva azt akarta, hogy ne az angol legyen az életem... S mégis az maradt...

Igaz csak a tovatűnő messzeségben, hiszen búcsúzom az angol-francia szaktól... Elintézte...
Beteljesült, amit akart...

2011 szeptemberétől francia szakon kezdem meg tanulmányaimat...

Fantasztikus...

A bűnök, a hibák megbocsáttatnak, és még az idegent is nagy ölelés fogadja. Ilyenkor elégedetten dőlünk hátra, mondván: túl vagyunk a nehezén..."
/Bosszú mindhalálig című filmből/

A kudarc emel a mélyből a magasba, s a kudarc térít észhez, hogy 'Fogd már fel mit teszel magaddal!' Kudarc lesz a vége mindannak, amit nem szeretnék, amit érzek, hogy nem tudok, vagy már-már fizikailag van undorom tőle. De ha érzem, hogy nem tudom, nem akarom, s már el sem viselem, akkor miért teszem mégis? Magamtól? Nem. Ez egy mélyenbonyolult dolog, amit magamért teszek, de magam ellen, s amiben futok egyenesen, de hátrafelé. Erőt fejtek ki rá, nem is keveset, de az ellenszegülésem felaprózza mindezt. Ez a kudarc nem kifejezetten szellemi, érzelmi vagy fizikai értelemben vett elbukás, sőt nem is feltétlenül elbukás, hanem csak egy érzés, ami független minden ténytől és valótól. Nem az az állapot, amikor nem sikerül valami, hanem az, amikor nem úgy sikerül valami, ahogy annak kellett volna vagy úgy, hogy a megfelelően felkészültségemből nem tudok számot adni mindenről, s emiatt lelkiismeret-furdalás gyötör. Azonban most egyik sem jellemző. Nem vagyok elcsüggedve, hiszen a mélyenbonyolult folyamat ott kezdődött, ahol azt az előbbiekben megfogalmaztam: Nem tudom, mert nem tanultam meg alaposan. Mert nem érdekelt, nem akartam, herótom volt tőle. Véghez vittem, de úgy, hogy abban nincsen semmi köszönet. S kénytelen vagyok ehhez is adni a nevem...

De mennyit ér mindaz a lemondás, amit tőlem követelt az elmúlt években ez a vizsgatárgy? Mennyit ér az az idő, ami sosem jön többé vissza, s amit elvesztegettem úgy, hogy elegem volt, nem akartam, de 'KELLETT'? Nem bánok meg egyetlen percet sem, hiszen minden elmúlt pillanat által fejlődtem, s talán tanultam is valamelyest.

De mennyit érnek azok a napok, amiket meg sem éltem igazán, mert fáradt voltam, nyűgös és kedvetlen? Csak azért, mert tudtam, hogy ismét buszra kell szállnom, s órákon át 'szenvednem'? Mert szenvedés volt ez a maga teljes valójában, hiszen nem akartam, futottam előle, s örültem, ha nem kell ott lennem.

Az át nem aludt éjszakák, energiaitalok, táblacsokoládék, kávéliterek, a néha már csak sminkkel egybentartott fejem, az órák általi passzivitásom, fáradtságom,... mit ér mindez? Megéri-e azt bármi is, hogy magamat zsákmányoljam érte ki? Megéri-e mindez úgy, hogy én nem is szeretném? Megér-e bármi is annyit, hogy testemet, lelkemet, s életemet tegyem tönkre érte – akár csak egy napig is?

Mert szeretem ezt az tárgyat. Szeretem és fontos nekem. De tanulni akartam, s nem szenvedni. Beszélni akartam és tudni, nem nem tudván érettségizni. Nem akarok ma ismét buszra szállni, s ismét szenvedni 2 órát, mert nem bírom. S ha csak belegondolok már rossz kedvem... Valaki mentsen meg, vigyen el innen messze... Vagy csak legyen nyár... Én abban is kiegyezek. S akkor tehetek csupa-csupa mindent; mindent, amit szeret(het)ek...

Mindannyian szeretnénk olyan munkát találni, amit teljes egészében magunkénak vallhatunk, sajátunknak érezhetünk. Szeretnénk, ha munkánk lenne az élethivatásunk. Ehhez azonban nem csak kellő felkészültség és tudás szükséges, hanem elhivatottság is...

Néhány évvel ezelőtt a „sors” és szülői befolyás következtében vallásos katolikusként református gimnáziumba kerültem... Harcoltam a világ és mindenki ellen, kézzel-lábbal, hiszen én teljes mértékben egy kéttannyelvű gimnáziumban szerettem volna folytatni tanulmányaimat és semmiféleképpen sem egyházi gimnáziumban. A családi kupaktanács azonban az én beleszólásom és megkérdezésem nélkül egyöntetűen elhatározta, hogy nekem bizony a református gimnáziumban lesz a lehető legjobb helyem. Így mit volt mit tennem, fogtam a sátorfámat és életemben először felkerestem azt a várost, ami aztán - az elmúlt 4 évem tanulmányainak adott otthont. Furcsa és tétova érzések kerítettek akkor hatalmukba... Nem éreztem magamat odavalónak, túl „világinak”, „városinak” vagy legalábbis kívülállónak tűntem a sok egyházi iskolás között. Aztán ahogy megismertem őket, majd az együtt töltött évek során én is beolvadtam közéjük rájöttem arra, hogy nekem valóban itt van a helyem. Itt találtam meg a lelki békémet kamaszéveim során, s a vallás volt az, ami képes volt mindig az emberek sorában tartani úgy, hogy közben semmiről sem kellett lemondanom. Nem érzem, hogy bármi kimaradt volna az életemből, sőt sokkal értékesebbnek látom azt így, hogy kálvinista szemléletben nevelődtem.

Nyitott voltam mindig is a világ és a vallás felé. Mint már említettem – katolikusként tanultam egy református gimnáziumban. A hittanórák felekezetek szerint zajlottak, reformátusok, evangélikusok és katolikusok, s mindenki a saját felekezetéhez csatakozott. Mígnem, egyik hittanóra alkalmával megkérdeztem a hittantanáromat, hogy nem-e mehetnék át a református hittanórára – csak úgy. Neki persze kezdett gyanús lenni a dolog, hogy miért is szeretnék átmenni, talán valaki miatt, de miután sorra vett minden lehetséges eshetőséget, én pedig mindegyiket elvetettem, így - tudván, hogy én vagyok a „legkatolikusabb” és az, aki majd' mindenre kapható a csoportban – kénytelen volt erőszakot alkalmazni velem szemben és azt mondta: NEM, nem mehetsz át. Te katolikusnak születtél, az is vagy, miért mennél át a református hittanórára? Ez a vita számomra innentől befejeződött és elnapoltam a vallás-kérdést.

Majd tavaly – légből kapott ötlettől és pillanatnyi elhatározásból fakadóan leérettségiztem katolikus hittanból, s ismét eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én a „lyukas” hittanóráimon ezentúl református hittanon vennék részt? Azonban idén nem voltak már rendes kálvinista órák, hanem amolyan érettségi felkészítőkké váltak... Így maradtam továbbra is teljes mértékben katolikus.

A változás akkor következett be, amikor az iskolánkból egy lelkészházaspár abba a városba költözött, ahol én lakok, s akikkel én már beszélgettem korábban a valláskereső vallásosságomról. Ezzel egy időben került az iskolánkba egy új lelkész, akivel rengeteget beszélgettem a kollégiumi alkalmakon... Az egyik ilyen emlékezetes beszélgetésünk végén hangzott el az a kérdés, ami a mai napig nem hagy nyugodni:

-És végtére is: mi célod van e földi létben? Mi szeretnél lenni, mi az, amire azt mondanád, hogy élethivatásod?

-Meg fog lepődni: Már hosszú-hosszú ideje gondolkodom rajta, hogy lelkipásztor szeretnék lenni... De katolikus vagyok...

-Mindig tedd azt, amit érzel. Ha szíved és eszed is ezt súgja: sosem késő átkeresztelkedni... Mellesleg én örülnék is neki...

Aztán elkezdtem járni református istentiszteletekre, amit el is mondtam a plébánosunknak, hiszen ő is jól ismert aktív katolikusként. Nagyon dühös lett és azt mondta, hogy minősíthetetlen, amit „művelek a vallással”. Így egyre ritkábban mentem már misére, helyükbe a vasárnapi istentiszteletek léptek. Most már változó arányban veszek részt mindkét felekezet szertartásain. Voltam katolikus hittanversenyen és a katolikus ifjúsági találkozókon, rendezvényeken, de ugyanúgy a Református Egyházi Napokon is részt vettem, valamint nyáron is megyek a református ifjúsági találkozóra. A plébánosunk időközben kibékült velem, bár nem érti, hogy miért csinálom mindezt, s a szemében „hitvány” ember vagyok. Én erre csak annyit válaszoltam, hogy szeretnék boldog ember lenni. Hiszek Istenben, vallásos vagyok és szeretnék meggyőződésből és elhivatottságból templomba járni. Nem pedig csak azért, mert vasárnapokon úgy szokás.

Majd az iskolaigazgatóval is beszéltem pályaválasztás kapcsán a vallás-vallásosság dologról, aztán a feleségével egy este, mikor hazahozott az „iskolavárosból”, illetve ide sorolnám még a már említett kollégiumi beszélgetéseket is, ahol előkerült az önkéntes lelkipásztori tevékenység tárgyköre is. A nem hivatásként, hanem lélekben vállalt lelkészi tevékenység. Ez a vállalt feladat teljesedett ki annyira bennem, hogy valóban hiszem, hogy minden embernek van életfeladata, még akkor is, ha nem az a munkája... Nekem keresztényi eszményem pedig a lelkészi vallásosság megteremtése lelkemben és szellememben egyaránt. Bár azt hiszem én már menthetetlenül ökumenikus maradok... :)

Mindig csak mozgásban, menni, menni tovább, egyenesen, görbén, letérni, majd visszaterelődni, s ismét csak tovább... Hogy hol? Az úton. Az élet országútján...

Mindig úton vagyok. Természetemből fakadóan nem tudok megülni egy helyben. Szükségem van rá, hogy kilométereket tegyek meg, fel a magasba, le a Föld alá, gyalog, biciklivel, busszal, vonattal, autóval utasként :) vagy bármivel... Számomra az élet, s maga a lét az nem egy adott helyhez kötött érzés, hanem az „úton levés”, az útközbeni idő, amíg elérem célomat, amíg boldog leszek vagy amíg megtalálom azt, amit keresek.

Az utazás jelenti a hidat két biztos pont, az itt és az ott között, a nyugalmat, az átmeneti pihenést, az ihletteret, a jó hangulatot, az emlékezetes beszélgetéseket, nagy nevetéseket, sírásokat, szenvedéseket, tehetetlen dühöt, fáradtságot, menedékházat, s megannyi mindent még... A nap végén rám törő „Hard day's night” érzés, az odaúton zajló körömlakkozás, fésülködés, a nem úgy sikerült dolgozatok, vagy a reménytelen szerelmi bánatok miatt szememből csúszdán kibuggyanó könnytenger megáradásának, zenehallgatásoknak és az újdonsült szerzemények csereberéjének színtere. Az utazással eltöltött idő számomra maga a biztonság. Ha csak csendben ülök, s figyelem az erdő apró történéseit, vagy a gondolataimba merülve nézek farkasszemet a porfoltos plexilemezzel, akkor is egyfajta nyugalomérzés lesz úrrá rajtam. Vágyakat és álmokat szövök a jövőről vagy a négyzetrácsos mindennapok rutinjába süppedek. Írok, olvasok, ihletet gyűjtök és merítek, néha rajzolok, tanulok, dúdolok, beszélgetek, mikor milyen hangulatom van éppen.

A homokba hulló perceket kezembe fogom össze, s próbálom őket értékessé formálni, a semmiből valamit, a haszontalanból hasznosat alkotni.

Az utazás nem jár együtt a sietéssel. Hisz – ki átfutja az életét, az nem is élt igazán... Utazni úgy célszerű, hogy közben látok, hallok, megfigyelek, csodálok és érzek. Érzem azt, hogy eggyé leszek a természettel, s lelkem is egy tartományba kerül a természet suttogásával. A lenge szellő mi csiklandozza bőrömet, vagy a besütő nap fénye, az ablakon belibbenő falevél, ami emlékeztet arra, hogy egyek vagyunk. Hiába én bent, ő körülöttem – kint, azért mégis csak egyek vagyunk.

Szeretnék még sokat utazni. Feltöltődni, s megmártózni a távlatok óceánjában, bejárni a világot, s a szülőföld, mit magaménak vallok minden parányi szegletét, hogy ismerjem a fűt, a madarat, s a pici bogarat meglapulva az árnyas lombok alatt. Úgy akarok élni, hogy láttam mindent, mi jó, s szép; és utazni rengetegsokat még...

Viharos a világ, úgy, mint én magam. Szenved a természet, mint tulajdon valóm. Valami nincs rendben. Kint sem, bent sem.

Csak ülök az ablak alatt, s látom, hogy a Föld parányi kincseit mint mossa tisztátalanra s túlontúl tisztára a májusi eső. Látom a fakó ábrázatokat tovatűnni az utca homályos messzijében, s az autókat robogni az úton, benne embergyermekek arcát, kiknek szintén nem adatik ilyenkor mosoly. Búsul a világ, s dühöng. A méla szürkeségben fel-felcsillan a klaviatúrán élénk színű festett körmön, hajam arcomba hullik, s szívem valamitől szenved. Nem bírom én ezt a magányt, csöndet, bezártságot, nyugalmat... Kell néha, akkor is, nagyon, de most nem. Most nem akarom, s fizikailag állok ellen. Legyen valami, történjen és ragadjon magával, vigyen el messze! Lopja, vegye, tépje ki a szívem a helyéről, s ne is adja többet vissza! Ennyit kérek, talán nem sokat. De ezt szeretném...

Közben az eső egyre hangosabb morajlással puffan a felgyengült földre, s a percek is tűnnek messze, messze, míg én csak nézek előre, s a koromsötét városra révedek az ablak alatt, hol már csend és béke honol. Csak szívem ütemes dobbanása töri meg e néma csendet...

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magma elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Nem mindennapi dologról van szó, hanem egy csodáról, azt hiszem. Hol kezdjem? Bárhogy játszom is a szavakkal, s adok rájuk selyemfényű kabátot, akkor sem tudom legszebben értésedre adni, hogy mi az, amire most gondolok.

Talán kis dolog csupán, s csak én hiszem nagynak, talán késő, talán korai, de egy biztos: a csoda megszületett. Nem tudom mikor, hiszen ideje nincs, de azt tudom, hogy talán nem egyedül éltem át. Volt ott más is, s voltunk többen, figyeltek is nagyon, majd egyre-egyre közelebb jöttek, hogy hallanak...lássanak...érezzenek valamit. De nem hallottak, nem láttak, nem éreztek semmit... Sokan lettünk hirtelen, s a kíváncsiságtól fürkésző szemekkel rám meredtek, hogy mi az, ami percről-percre magáévá teszi szívemet-lelkemet? Nem tudtam... Nem láttam... Nem éreztem... Szárnyra kapott valóm csak úgy itta-telítette magát a pillanat édesboldog ízével, s nem engedte azt, hogy a Földre visszatérjek...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
-Remélem nincsen semmi baj... Ugye minden rendben?

-Persze, egyszer majd minden rendben lesz...

-Mikor?

-Egyszer...

-Szeretném, ha ismét boldog lennél, mosolyognál, mindig nevetnél! Mikor leszel ilyen ismét?

-Majd ha lesz okom boldognak lenni valamiért „ismét”...

-Te mindig tudsz örülni valaminek... A fűnek, a fánk, a virágnak, a bokor alatt meglapuló madárnak, a tavasznak, a szépnek, a szerelemnek, s annyi minden másnak...

-Igen, igen... Csak rossz az idő, s a kedvem is rossz... Meg hát megint olyan 'egyedül' vagyok...

-Egyedül? Gyere át, beszélgessünk!

-Nem, nem... Azt hiszem lefekszem, s holnapra mindezt már el is feledem, s ismét derűs leszek... :)

Vége egy időszaknak az életemben. Egy olyan időszaknak, mialatt folyamatosan nevelődtem, formálódtam, alakultam, s megtanultam hogyan kell élni. Élni a lehetőségekkel, élni magammal, s a mellettem haladó, mozgó, változó világgal. Nehéz évek voltak számomra, hol csupa rossz dolgokkal, hol pedig csak az öröm parfümje permetezte testemet, hol egyedül voltam, hol sokakkal, de valahogy mindig volt. Nem adtam fel, kitartottam, s leérettségiztem...

Arra gondoltam, hogy senki ne akarjon helyet foglalni a jövőmben, ha nem ragadja meg 'MOST' az alkalmat. Azt a 'MOST'-ot, ami biztos, értékes és felülmúl minden talánt és holnapot. Mert most élek, lélegzek, vagyok, most elmondhatod, hogy szeretsz, de mi lesz akkor, ha nem lesz több holnap? Mi lesz, ha véget ér a lét, a szép, a jó, s elmúlik a tavasz a szívekben? Ha többet nem ölelhetlek magamhoz, nem mondhatom el, hogy fontos vagy nekem, s nem lehelhetek puszit az arcodra? Mi van akkor, ha talán utoljára látlak, s mégsem figyelek rád, nem szakítok rád elég időt?
Nem szeretnék felületesen élni. Nem szeretnék egy modern világ bedaráltja lenni, gépember, aki alkalmazkodik a világhoz, miközben megszűnik érezni, szeretni, gondolkodni. Minden nap úgy szeretnék felkelni, hogy szívemben hála legyen az új nap csodájáért, a fák mögött nyújtózkodó felkelő Napért vagy a komor esőcseppekért a járdaszigeten, amik tompa koppanással a világot elgondolkodásra intik. A világot is, s benne engem. Vajon kinek vagyok én annyira fontos, hogy helyet kapok tőle a jövőjében? Ki szorít rám 5 percet is, az elkövetkezendő napokban biztosan? Ki az, akit felhívhatok, ha éppen a szívem szakad meg vagy a világ vágja belém éles kését? Kihez bújhatok hozzá, kinek szoríthatom kezét, amikor a félelem remegteti lelkemet? Kiben bízhatok, s kire bízhatom rá életem? Ki az, aki mindvégig kitart mellettem? Ki jön velem hegyet mászni, völgybe szállni, világot-lelket-jövőt építeni, tenni, menni, soha meg nem állván? S ki veszi észre, ha vérzek, ha fáj, s ha nem bírom tovább?...